Brisbane az első nap
Ausztrália elsőre távoli és ismeretlen világnak tűnhet, de ahogy megérkezik az ember, hamar felfedezi a mindennapi élet sajátos ritmusát és szokásait. Az első napunk Brisbane-ben lehetőséget adott arra, hogy megismerjük a helyi vendéglátás működését, a közlekedési sajátosságokat, és belekóstoljunk a város nyugodt, mégis pezsgő atmoszférájába. Az utazás során különleges helyszíneket fedeztünk fel, élveztük a folyón való hajókázást, és megcsodáltuk a város lenyűgöző panorámáját. Ez a beszámoló egy első benyomás arról, milyen is valójában az ausztrál élet egy látogató szemével.
Megérkezésünkkor a házigazda már a reptéren várt minket egy-egy gyömbérsörrel a kezében, mert hát koccintani muszáj, még akkor is, ha az út fáradalmaitól épp úgy néztünk ki, mint akik végigboxolták a repülőutat. Ez az alkoholmentes gyömbérsör amúgy istenien finom volt – annyira, hogy még Krisztinek is ízlett, pedig ő a sör ízét egyáltalán nem szereti. Miután a csomagokat kivonszoltuk a kocsihoz, és valami elképesztő ügyességgel sikerült bepasszírozni a fotós kütyüktől roskadozó bőröndöt a csomagtartóba, én teljes természetességgel beálltam az anyósülés mellé. Marci egyből meg is kérdezte, hogy netán vezetni szeretnék-e? Mondjuk, ekkor esett le, hogy megint a rossz oldalra szálltam be – mert ugye Ausztráliában is fordítva van minden, mint Angliában: baloldali közlekedés, jobb oldali kormány, és állítólag még a lefolyó víz is másik irányba folyik le.
Következett egy kb. 40 perces út ideiglenes otthonunkig, amiből annyit láttunk, mint vakond a beton alatt – késő volt és sötét, szóval ha épp egy kenguru pattogott volna keresztbe előttünk, azt is inkább csak éreztük volna, mint láttuk. Mikor végre hazaértünk, azonnal bevetettük magunkat a zuhany alá, és esküszöm, hogy a 25 órás utazás után az a forró víz olyan mennyei érzést adott, mintha egy wellness szállóba toppantunk volna. A hálószobánk egy takaros kis helyiség volt, saját gardrob résszel a polcokon a Marci és Lili hobbiját fémjelező Lego házak sokaságával.
Ezt követően még egy kicsit beszélgettünk, majd Marcinak átadtuk a majdnem elkobzott whiskey-t, amelyért Dubajban kis(inkább nagy) túlzással élet-halál harcot vívtunk Szigor Igorral és csapatával. Házigazdáink előre is elnézést kértek a házuk mellett húzódó forgalmas főút miatt, de állításuk szerint az előző vendégek 10-11 óráig aludtak. Nálunk ez valahogy máshogy működött – reggel viszonylag hamar felkeltünk, mert a biológiai óránk még mindig Európában maradt. Mielőtt a papucsba léptem volna elvégeztem egy alapos pók ellenőrzést ne végeztem volna el a papucsomban. Még a wc deszkát is felmeletem a reggeli mosdó használat előtt, mert ugye Ausztráliában minden második élőlény rád vadászik.
Miközben a reggeli kávénkat fogyasztottuk, elkezdtük tervezni a napunkat. Persze előzőleg már volt egy precízen kidolgozott utazási tervünk, amit Lili is segített összerakni, mert mégiscsak ő tudta, mi van itt közel, és mi az, amihez nem kell egy fél kontinensen átutazni. Az első napra egy könnyed kis hajókázást terveztünk a Brisbane folyón, ami egyrészt tök praktikus volt, mert így be tudtunk menni a központba, másrészt sokkal kellemesebb látványban volt részünk, mintha egy külvárosi betonrengetegben araszoltunk volna.
Előtte viszont beugrottunk egy helyi áruházba pár hasznos dologért. Legfontosabb: , amivel haza tudunk telefonálni Sikerült egy olyat találni, ami 800 perc nemzetközi hívást és 80 GB internetet tartalmazott, és mindössze 17 ausztrál dollárba került. Itthon a Telekomnál rákérdeztünk erre, és kb. olyan árat mondtak, hogy az összeg hallatán azonnal nyitni akartunk egy jelzáloghitelt. Itt meg bagóért hozzávágták az emberhez, igaz a SIM kártya le volt árazva – szóval ha ide utaztok, ezt az opciót érdemes számításba venni.
Vásárlás után irány a hajóállomás! A járatok elég sűrűn közlekedtek, mi a végállomásnál, a UQ St. Lucia állomásnál szálltunk fel. Jegyet érvényesíteni nagyon high-tech módon lehetett. A hajó bejáratánál volt egy érintőpanel, amire hozzá kellett érinteni a fizetőeszközt, majd leszálláskor újra megérinteni. És mennyibe került az út? 0,5 dollár. Azaz 125 forint. Na, hát ennyiért még a 4-6-os villamosra sem engednek fel Pesten.
Kb. 30 perc hajókázás után megérkeztünk a központba, a North Quay állomásnál szálltunk le. Innen egyenesen The Star Brisbane felé vettük az irányt, mert ennek a szállodának a tetején található a Deck, egy ingyenesen látogatható kilátó, ahonnan fantasztikus panoráma nyílik Brisbane jelentős részére. Ráadásul, mivel a nap pont itt nyugszik le, instakompatibilis képeket lehetett készíteni. A Deck másik különlegessége az üvegpadló, amin a 77. emeleten lehet végigsétálni. Na most, ez egy tök izgalmas élmény annak, aki szereti az ilyesmit. Nekem, aki tériszonyos vagyok, inkább olyan volt, mintha egy horrorfilm főszereplője lennék, aki épp a végzetével néz farkasszemet. A talpam alatt ott mozogtak az autók, a sétáló emberek, és még a szálloda medencéje is kivehető volt – én meg úgy remegtem, mint egy epilepsziás varrógép.
Innen átsétáltunk a The Neville Bonner Bridge-en keresztül Brisbane egyik legnépszerűbb helyére, a South Bank-re. Ez nem egy sima park, hanem egy trópusi dzsungel, ahol nem a szokványos kis cserjék és fák fogadnak, hanem bougainvillea lugasok, pálmák és más egzotikus növények. Van itt minden: óriáskerék, egy világkiállításra készült nepáli pagoda, sőt még egy mesterséges tengerpart is a város közepén.
És ha ez nem lett volna elég, a helyi "galambok" is meglepetést okoztak. Mert itt a "galamb" nem az a csipogó kis szárnyas, ami otthon a Blahán kéreget… hanem egy "gyönyörű" íbisz. Ezek a madarak olyan méretűek, mint egy kisebb kutya, és olyan természetességgel szedik ki a kaját az ember tányérjából, kezéből, mintha az övék lenne. Ez Ausztrália egyik őshonos madara, az malukui íbisz, nem túl népszerű a lakosok körében. Sokan csak "kuka-tyúknak" hívják, mivel előszeretettel túrja fel a szemeteseket élelem után kutatva, de akár az emberek kezéből is kikapja az ennivalót. Nem csoda hát, ha népszerűtlen madárnak számít hazájában.
Végül egy hamburgerezőben kötöttünk ki, mert megdöbbenve konstatáltuk, hogy az éttermek jelentős része street foodot árul. Így tehát maradt a burger. Az ausztrál éttermekben az embernek néha olyan érzése van, mintha egy középiskolás osztályteremben ragadt volna dolgozatírás közben – ugyanis itt a diákok és fiatalok viszik a hátukon a vendéglátást. Nem azért, mert ennyire odavannak a szakmáért, hanem mert 14 éves kortól illik elkezdeni gondoskodni magukról. Ennek persze van egy kis mellékhatása: a kiszolgálás olyan, tessék-lássék módon történik.
Nem udvariatlanok, csak... hát... figyelmetlenek. A rendeléseket véletlenszerűen értelmezik, néha kifelejtenek dolgokat a rendelésből, vagy ha valami extra kérésed van azt mire kiérkezik a megrendelt étel már nincs is, de legalább a borravaló nem divat. Szóval ha valami el is sül rosszul, nem kell úgy érezned, hogy még meg is kell jutalmaznod érte. Az étkezéshez ingyen hűtött csapvizet is lehet kérni, amit egy csatos üvegben hoznak ki.
Az ebéd bőséges volt, így tele hassal indultunk tovább városnéző túránkra. A William Jolly Bridge-en keresztül sétáltunk vissza a belvárosba, és természetesen útba ejtettük a kötelező fotópontot: a hatalmas BRISBANE feliratot, ami a felhőkarcolók előtt trónol. Na most, ezt lefotózni nem egyszerű küldetés. Egyrészt annyian pózolnak előtte, hogy egy kisebb tüntetés is kijönne belőle, másrészt a helyi gyerekek mászókának használják a betűket, és ha egyszer feljutottak, eszük ágában sincs leszállni, hiszen ez életük egyik legizgalmasabb kalandparkja. Ennek ellenére viszonylag hamar sikerült elkészíteni a áhított fotót.
Beértünk a belvárosba, ahol a felhőkarcolók árnyékában sétálva próbáltunk megismerkedni Brisbane lüktető központjával. Kényelmes tempóban tettünk egy nagy kört, hogy magunkba szívjuk a város hangulatát, majd visszatértünk a hajóállomásra, ahonnan elindultunk a kiindulási pontunk felé.
És itt jött a bónusz élmény: naplementés hajókázás a Brisbane folyón. A víz felszínén megcsillanó utolsó napsugarak már önmagukban is elég látványosak voltak, de a természet még rádobott egy lapáttal, és hirtelen megjelentek a hatalmas gyümölcsevő denevérek. Ahogy a folyó felett cikáztak, csak reménykedni tudtunk, hogy nem jönnek közelebb, mert ha ezek egy pacsit osztanak, az egyenesen a másvilágra küldhet. Esküszöm, ha Bud Spencer valaha denevérként reinkarnálódna, pont így csapkodna a szárnyaival.
Hazaérkezve gyors zuhany, aztán végre bedőlhettünk az ágyba, hogy kipihenjük az előző napi utazás minden kínját és fájdalmát. Gyorsan átfutottam az aznapi képeket, feldobtam egy posztot a Facebookra, majd elkönyveltem, hogy végre egy jót fogok aludni.
Hát, nem.
A jetlag másként gondolta. Hajnali 4-kor úgy kipattant a szemem és az Istenért sem tudtam visszaaludni-